|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 13 találat | lapozás: 1-13 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szabó Krisztina 2006. március 23.Kipróbálták Bukarestet, Kolozsvárt, Nagyváradot, különböző városokból, egyetemekről tértek haza, Székelyföldre, Kézdivásárhelyre. 2002-ben megalapították az egyesületet, az alapítók: Szabó Krisztina (képzőművész), Gáspár Csongor (képzőművész), és Szabó Melinda (szociális munkás). Szabó Melinda elmondta, hogy nagyapja, dr. Bányay Árpád néhai lemhényi körorvos elhunyta után kb. 10 ezer kötetes, általa gyűjtött könyvtár maradt a családra. Egyesületük fókuszába a művelődés került. Animációs foglalkozásokat tartanak immár ötödik éve a Kézdivásárhely környéki falvakban, valamint a kézdivásárhelyi Lakásotthon-intézményben felnőtt gyermekek számára. Tevékenységükben partnerünk a francia Jeunesse sans Frontieres ifjúsági egyesület, általuk ismerkedtek meg az animációval. Kézművesnapokat rendeztek gyermekeknek, továbbá tehetségkutató versenyt, gyermekelőadást. Folyamatban a Dr. Bányay Árpád Információs Központ kialakítása, amely ifjúsági rendezvényeknek ad otthont. Találkozókat szerveztek, februárban pedig diákklubot indítottak. A Kovászna Megyei Művelődési Központ által meghirdetett, Háromszék legfiatalosabb települése című versenyben indulnak. A díj – az ifjúsági iroda – nagy lépést jelentene számukra. /Szabó Melinda csapatvezető: Erőnk a lelkesedés! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 23./2006. június 24.Kézdivásárhelyen a Céhtörténeti Múzeumban Vetró András szobrász és Weisz Attila, Kolozsváron élő kézdivásárhelyi művészettörténész, egyetemi tanár nyitotta meg az UdvARTér művészeti csoportosulás által rendezett Tanár-diák (tanítvány) kiállítást, mely rendhagyó és példaértékű a maga nemében. Kosztándi Jenő, Kosztándi B. Katalin, Vetró András, Vetró Bodoni Zsuzsa, Bartos Gabriella és Sárosi Csaba művésztanárok mellett az Amerikai Egyesült Államokban, Írországban, Magyarországon és romániai városokban élő és alkotó tanítványaik közül huszonnégyen állítottak ki egykori tanáraikkal együtt. Sepsiszentgyörgyről B. Hajdú Enikő és Vargha Mihály, Kézdivásárhelyről Ráduly Imre, Lázár Levente, Szabó Kriszta, Zöldes Sándor és Vetró Bodoni Barnabás, Brassóból Olsefszkyné Jakabos Imola és Vetró Bodoni Sebestyén András munkái láthatók. /Iochom István: Tanár-tanítvány kiállítás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 24./2009. április 20.A Duna menti írások kiállítása április 17-én nyílt meg Kolozsváron az Erdélyi Történeti Múzeumban. A kiállítás a Tordoson valamint Tatárlakában talált kőkorszaki leleteket mutatja be. Ezek a kőkorszakból hátramaradt írásos emlékek a kutatások szerint Kr. e. körülbelül 4500-ból vagy még régebbről származnak, így az eddig megtalált legrégebbi írásos leleteknek bizonyulnak a világon. A három darab agyagtáblácskát 1961-ben találta meg Fehér megyében, egy kolozsvári kutató, Nicolae Vlassa, de a közönség számára csak most vált megtekinthetővé. /Szabó Krisztina: A legrégebbi írások kiállítása. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 21./2010. április 26.A mecenatúra közösségi feladatÁtadták a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjait Kolozsváron Az alkotás, a szellemi értékteremtés támogatása közös kötelességünk: hiszen a mecénás és az alkotó közötti viszony csak akkor elfogadható, ha maga a közösség a mecénás – jelentette ki Markó Béla minszterelnök-helyettes pénteken, a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjainak idei átadásán. Az immár nyolcadik alkalommal megrendezett díjátadón irodalom, képzőművészet, zene és színjátszás terén kilenc-kilenc, film és televízió terén pedig öt alkotó részesült a 900 lej értékű, egy évre szóló havi ösztöndíjban. A díjkiosztó gála keretében kiállítást szerveztek a 2009-es képzőművészeti díjazottak alkotásaiból, amelyeket Németh Júlia, a Barabás Miklós Céh alelnöke méltatott. A Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjbizottságához ez alkalommal 260 pályázat érkezett, 41 zene, 48 színházművészet, 97 képzőművészet és fotográfia, 39 irodalom, 35 film és televízió kategóriában. A bizottság tagjainak ezek közül kellett kiválasztania a 41 nyertest, akik egy éven át részesülnek a 900 lej értékű havi ösztöndíjban. Irodalom kategóriában Bakcsi Botond, Bonczidai Éva, Dimény Lóránt, Horváth Előd Benjámin, Kovács Adél-Evelin, Potozki László, Szabó Róbert Csaba, Vallasek Júlia és Vári Csaba pályázata részesült kedvező elbírálásban. A képzőművészet és fotográfia kategória nyertesei: Balázs József, Fazakas János László, Ferencz S. Apor, Horváth Levente, Izsák Előd, László István, Martini Yvette, Szabó András, Szabó Krisztina. Balázs Gáspár Emil, Deák Sándor, Kosza Ágnes és Lászlóffy Réka (csoportos ösztöndíj), Molnár Endre és Molnár Ilona (csoportos ösztöndíj), Pataki Adorján, Pöllnitz Boróka, Sándor Árpád, Sófalvi Emese és Szász Szabolcs zene kategóriában részesülnek az egy évre szóló ösztöndíjban. Színházművészet kategóriában Dálnoki Csilla, Gajai Ágnes, Kelemen Kinga, Kicsid Gizella, Laczkó Róbert, Molnos András, Némethy Zsuzsánna Gabriella, Pál-Ferenczi Gyöngyi és Tóth Árpád pályázatát bírálták el pozitívan. Film és televízió kategóriában Dunai László, Kassay Réka, Krézsek Cecília, Kulcsár Andrea és Püsök Botond kapta meg a Communitas Alapítvány egyéves alkotói ösztöndíját. Népújság (Marosvásárhely) 2011. február 3.TÍZ ÉV MÉRLEGEMagyartanítás Moldvában: szembesítési kísérlet az identitással 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett. A moldvai magyar oktatási program tíz évéről jelentetett meg kötetet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a Zelegor Kiadó 2010 végén. /Tíz év Moldvában. Csángó Oktatási Program 2000-2010, Zelegor, Kézdivásárhely/ A kiadványnak akkora sikere volt, hogy az eredeti 500 példányt elkapkodták; az utánnyomást követően Dimény Attila, a Céhtörténeti Múzeum igazgatója könyvbemutatót szervezett Kézdivásárhelyen. Sokan kíváncsiak voltak a találkozóra – merthogy az volt a javából, hiszen többen is eljöttek azok közül a tanárok közül, akik a magyar oktatási programban dolgoztak, még egy idős tanárnéni, Kosztándi Mária is felszólalt, aki az ötvenes években a Magyar Népi Szövetség kezdeményezte magyar oktatási program keretében tanított Moldvában. Grafikai szempontból könyvremek a kötet, méltatta Sántha Attila író, a kötet lektora Szabó Krisztina tervező munkáját. A tartalmát illetően meg rendkívül sokszínű, hiszen sokan vannak a szerzők is, sokféle ember – volt és jelenlegi tanárok, diákok – írásából áll össze a tíz év története. Sántha – akinek felesége, Kosztándi Tímea is tanított Moldvában – egy személyes jellegű visszaemlékezéssel kezdte a bemutatást. A Kötő József vezette kisebbségi oktatási államtitkárság tanácsosaként 1999-ben kapta azt a feladatot, hogy oldja meg a csángók magyar nyelvű oktatásának problémáját. Egy vaskos dossziét raktak eléje, amelyet áttanulmányozva kiderült, hogy bár 1996-tól folyamatosan kérték több faluban is a szülők a magyar oktatás bevezetését, a rosszindulatú vagy éppen ignoráns bürokrácia útvesztőiben mindig elkallódtak a kéréseik. 2000-ben Klézsén Hegyeli Attila, aki eredetileg kutatni ment néprajzosként Moldvába, gyűjtötte össze a szülői kérvényeket. „Az volt az érzésem, Burkina Fasóban vagyok” – idézte fel az akkori viszonyulást Sántha, aki 2000-ben kidolgozta a törvényhez csatolt alkalmazási útmutatót is az anyanyelv oktatására a román tannyelvű iskolákban. Ám hiába telefonáltak le többször a tanügyminisztériumból a bákói tanfelügyelőségre, a törvényekre hivatkozva, hogy beindulhasson végre a magyar nyelv oktatása – nem történt semmi. Még román minisztériumi küldöttség is indult Klézsére, ahol a szülőkkel leültek beszélgetni, hogy erősítsék meg: valóban igénylik, hogy gyermekeik magyart is tanuljanak az iskolában. A szülők ki is álltak a döntésük mellett, annak ellenére, hogy a hivatalosságok, iskolaigazgató, polgármester, helyi tanácsosok ott helyben a minisztériumi bizottság előtt vehemensen érveltek a magyaroktatás ellen – egyesek közülük magyarul... Sántha végül 2000 novemberében, látva, hogy eredménytelenül próbálkoznak, otthagyta a minisztériumot. Az iskolai magyaroktatás végül 2002 szeptemberében indult be PSD-s kormányzás alatt, azt követően, hogy az Európa Tanács kiszállt a helyszínre, és ajánlást fogalmazott meg Románia számára, a csángók kisebbségi jogait szorgalmazva. Hegyeli Attila, az MCSMSZ volt oktatási programfelelőse, ügyvezetője kijelentette, nem szeret úgy beszélni az utóbbi tíz évben oktatás terén elért eredményekről, "hogy közben mindent egy rózsaszín ködben lebegtessünk, mintha megváltottuk volna a csángóságot", mert a valóság korántsem dicső. Kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, ám csupán 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet. Hurráoptimizmustól mentesen azt lehet megállapítani, 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett. Legalább száz konferenciát szerveztek Erdélyben és Magyarországon a csángókról, mindeközben Moldvában semmi előrelépés nem történt. Döbbenetes, hogy a magyar közösség nem tudta kezelni a csángóügyet; a magyar értelmiség és a nemzetpolitikai döntéshozók nem figyeltek a csángókra – állapította meg Hegyeli. Most sem sokkal jobb a helyzet, a szülők mellett senki nem áll ki, csak az MCSMSZ, ami egy civil szervezet. A magyarórára járó gyerekeket ma is direkt kihívják a táblához más tantárgyból “na lássuk, ha a magyarra van időd, mit tudsz”-alapon. Felelőtlenség volt arra számítani, hogy egy civil szervezet, akire rábízták a moldvai magyar oktatás megszervezését, fenekestül felfordít egy társadalmat, és legyőzi a román hatóságokat, szembeszáll a térségben erős pozícióval bíró egyházzal. Így könnyű utólag kritizálni az MCSMSZ-t azért, mert elbukta a feladatot. Nagyon előrehaladott az asszimiláció, a gyerekekkel a szülők szinte kizárólag románul beszélnek – egy ilyen nyelvállapotot visszafordítani úgy, hogy közben nem áll mellettünk sem az RMDSZ, se más, lehetetlen. De ezt nem is vállaltuk, nem is tudnánk megcsinálni – szögezte le Hegyeli. Elméletileg persze lehetséges, nem képtelenség 40-50 év után egy ilyen szituációt megfordítani, hiszen elég, ha megnézzük az ír példát: ők tudatosan igyekeznek visszatanulni őseik évszázadok óta elvesztett nyelvét, habár mindössze egyötödük beszél írül. Még ha nem is lehet megállítani az asszimilációt, akkor is van értelme magyart tanítani a magyarul már nem beszélő csángóknak – szögezte le Hegyeli. Az elsősorban falvakban, zárt közösségekben élő csángók gyökértelenekké válnak a városba költözve; a románság is kizárja magából a katolikusokat, hiába próbálnak románabbak lenni a románnál: “eşti catolic, bozgorule”, kinézik őket a mai napig. A szomszéd ortodox román falvak lakói még azokra a csángó településekre is “ungurii”-ként utalnak, ahol már senki nem beszél magyarul, teljesen asszimilálódott a csángó lakosság. Ezért lenne jó a csángó származású gyermekeknek megtanítani kulturális identitásuk alapjait, hogy ne váljanak teljesen gyökértelenné – vélte Hegyeli. A könyvbemutatón néhány volt és mostani tanár is mesélt a moldvai mindennapokról, a hatóságokkal folytatott összetűzésekről. Bende Edit már hetedik éve Moldvában tanít, most éppen Szitáson, Oneşti mellett. A márkosfalvi fiatal pedagógus a Transindex kérdésére elmesélte, elsősorban a kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje jobban a csángó szomszédokat (Kovászna megyét az Ojtozi-szoros választja el Bákó megyétől). “Láttam a szép színes népviseletüket a futásfalvi búcsún. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, mit tudnak a csángókról – hát nem sokat tudtak. Gondoltam, elmegyek és megnézem én magam Csángóföldet” – idézte fel. Szitáson, ahol már harmadik éve folyik iskolán kívül a magyar oktatás, az igazgató nagyon ellenzi a magyarórákat, “harcolni” kell vele; Edit öt csoportot tanít, nemcsak Szitásról, hanem két szomszédos faluból is járnak hozzá a gyerekek. “Haladunk, de lassan. Most ábécét tanulunk, nehezen mennek a magyar nyelv jellegzetes magán- és mássalhangzói” – mesélte a pedagógus. A sepsiszentgyörgyi Mihály Szende és a kézdivásárhelyi Konát Eszter Gajdáron tanítanak már második éve, 90-100 gyerekkel foglalkoznak. Bár hat éve kezdődött el a faluban az iskolán kívüli magyar oktatás, a helyi iskolavezetőség ellenállása miatt csupán idéntől sikerült a tantervbe is beilleszteni a magyarórákat. Fiatalodott a helyi iskolában a tanári gárda, talán ezért is sikerült megnyerni az intézményt, indíthassák el az oktatást hivatalosan is. 14-en tanulják egyelőre az iskolában is a magyart, a cél, hogy mind a száz diákot bevonják az iskolai tanításba is. A faluban egyébként mintegy 300 ház van, de olyan család is akad, ahol 16 gyerek van. “Nagyon tetszik Moldvában, az emberek befogadtak és elfogadtak. Könnyen haza is tudunk jutni a faluból. Nagy kihívás volt az elején, meg kellett tanulnunk az ott használatos szavakat, kifejezéseket. A felkészítőn megtanultuk a moldvai táncokat, énekeket, hogy aztán taníthassuk a gyerekeknek” – mesélte Mihály Szende. A könyvbemutatón Ségercz Ferenc, a Fabatka együttes alapítója is felidézte moldvai tanárkodása időszakát; mint mondta, faluról falura haladva, fokozatosan kellett megtörni a jeget mindenhol. A zenész olyan dalokat tanított meg furulyán a gyerekeknek, amit akár tíz évvel azelőtt, ugyanabban a faluban gyűjtött az öregektől; a zenei oktatás lehetséges eredményének azt tartja, hogy a gyerekek szembesülhetnek saját identitásukkal. A kétezres évek elején még nehezebb volt dűlőre jutni a falubeli hivatalosságokkal. Ám amikor egyik legtehetségesebb tanítványa – az azóta Budapesten zeneakadémiára készülő Kovács Krisztián – is azzal jött, hogy visszaadja a furulyát, annyira terrorizálták az iskolában a “magyarórák” miatt, bement az igazgatónőhöz. Talán határozott fellépésének is része volt abban, hogy később az illetőt leváltották. A magyarórának olyannak kell lennie, ahol minden gyereknek sikerélménye van; ahol népi játékokkal ismerkedhet meg, és olyan “magyar kulturális élménnyel” gazdagodik, amire akár 20 év múlva is szívesen gondol vissza – fogalmazott Kosztándi Tímea, a kötet szerkesztője, aki Diószénben tanított. A moldvai magyar oktatási programban résztvevő pedagógusok számára elsődleges feladat a helyi nyelvjárást megtanulni, nem kijavítani a gyereket, ha “fekete” helyett mondjuk “fetekét” mond, vagy értetlenkedni, ha tyúkmont (tojást) reggelizett – mert erre a helyi nyelvjárásra épülve aztán meg tudja tanulni a magyar köznyelvet is. Általában a moldvai magyar nyelvjárások szókincsének 15 százaléka román kölcsönszó, hiszen a 19. századi magyar nyelvújításról “lemaradtak” – pontosabban senki nem szólt nekik arról, hogy pl. a vonatot magyarul vonatnak hívják. A “trin” ugyan a román “tren”-ből ered, ám magyarosítva használják (“trinvel” utaznak), beépült a helyi szókincsbe, és ezt a nyelvváltozatot meg kell őrizni – magyarázta a hallgatóságnak Hegyeli. A közönségből érkező kérdésre, hogy “akkor most a csángók magyarok, vagy románok? Ha magyarok, miért nem vállalják magyarságukat?”, elmondta, hogy a kommunizmus idején, amikor Moldvából sok csángót a Székelyföldre hoztak többek közt gyárakba dolgozni, az érzéketlen székely ignoranciának köszönhetően váltak inkább román identitásúakká a csángók. A székelyek egyrészt cikizték őket amiatt, ahogyan beszélnek, illetve hogy akkor ők most minek is tartják magukat? Így történt meg az, hogy Magyarországról vagy Székelyföldről románságukban megerősödve térnek haza a csángó vendégmunkások. Pont az ilyen kérdések miatt, amelyek az identitást pusztán etnikai síkon értelmezik, és nem tudják fölfogni az archaikusabb csángó identitás lényegét, bántó és bunkó módon saját identitásukat állítják föl mérceként. “Ha Önök egy csángóval beszédbe elegyednek, kérem, ne tegyék föl így ezt a kérdést. Ha már mindenáron ezt a témát akarnák forszírozni, inkább azt kérdezzék, maga oláh-e? Ez Moldvában nem egy sértő kifejezés, így utalnak a román ortodoxokra, akiktől nagyon élesen megkülönböztetik magukat. Ha ezt a kérdést teszik fel, a válasz az lesz: dehogy, én katolikus vagyok” – magyarázta Hegyeli. B. D. T. Transindex.ro 2011. szeptember 23.Irodalmi Jelen-évforduló a FészekbenTíz év múlt – tíz év Jelen A főszerkesztői ígéret nem szállt el a semmibe: az ötéves születésnapon Böszörményi Zoltán azzal búcsúzott: a tizediken újra együtt, itt. És így lett. A Fészek Művészklub színházterme egykori és jelenlegi szerzőkkel, munkatársakkal, barátokkal telt meg. Az Irodalmi Jelen egy napilap, a Nyugati Jelen „fiatalabb testvéreként” született tíz évvel ezelőtt, s a kezdeti szakaszban Hudy Árpádot, a folyóirat jelenlegi olvasószerkesztőjét kérte meg Böszörményi Zoltán a lap ügyeinek dirigálására, mielőtt ő maga vette át ezt a feladatkört – emlékezett vissza a főszerkesztő köszöntőjében az első lépésekre, de a múltra, az elődökre is. „Irodalomtörténetünk során két alkalommal indult irodalmi lap Aradon. Ez a múlt században, a két világháború között történt. Az első a Franyó Zoltán szerkesztésében 1924-ben megjelent havilap, a Genius, majd utóda, az 1925-ben három alkalommal kiadott Új Genius. Ezt követte a Szántó György szerkesztette Periszkop, mely 1925-ben négy, 1926-ban pedig egyetlen számot élt meg. Időben, legalábbis,az Irodalmi Jelen minden eddigi statisztikát megdöntött. Az eljövendő generációk majd megállapítják, volt-e, s ha igen, milyen szerepe a magyar irodalomban.” A tízéves születésnap fordulópontot is hozott a folyóirat életében: online változata mellett újra megjelenik nyomtatásban is: a szeptemberi lapszámot a meghívottak magukhoz is vehették a Fészek Művészklubba érkezve. Miután megköszönte minden volt és jelenlegi munkatársnak a közreműködést, Böszörményi Zoltán egy tréfás, közismert anekdotával írta le a magyar irodalom jelenlegi helyzetét, amelyben a folyóirat-szerkesztés, az irodalom maga az abszurdum: kicsit olyan, mint amikor a bolond úgy jut az orvosa által elé tett feladvány végeredményére, hogy kivonja egymásból a másik két bolond eredményét: a 27-ből a csütörtököt, s lesz belőle kilenc. A kortárs magyar irodalomban „(…) nem történik semmi. Azaz mégis történik. Csend van. Vihar előtti csend” – összegezte keményen, mégis humorral a főszerkesztő, de hogy mindjárt cáfolata is szülessen a szavainak, a színpad a verseké és a prózáé lett, ahol az elhangzó szövegek meg is történtek – a Radikális Szabadidőszínház előadásában. A műveket Boldog Zoltán, Weiner Sennyey Tibor, valamint a színtársulat rendezője, Formanek Csaba válogatta az elmúlt évek során az Irodalmi Jelenben megjelent versekből és prózákból. A társulat néhány tagja már ismerős lehetett korábbról, A nagy eretnek című kötet bemutatójáról; az akkori „kamarazenakar” azonban most kibővült, és „szimfonikus” hangzásban szólaltatta meg a költők-írók műveit. Formanekék előadásai valóban zenei hatásúak: hol valós hangszeres támogatással csendülnek fel a művek, hol az ének és a próza közös mezsgyéjén játszva nyúlnak vissza a líra ősi hangzásának gyökereihez, és alkotnak a hangokból versengő-harmonizáló-felelgető „szókórust”. Az életre keltett művek között volt monológszerű életkép (Boldog Zoltán: Balsors, ahogy szirmot tép), zenében újjászülető líra (Jónás Tamás: Vendetta), katartikus pillanat (Faludy György: Fehér egerek), kacagtatóan dramatizált vallomás (Jász Attila: Tíz tétova tanács egy Szerkesztőtől), klasszikussá lett kortárs (Kányádi Sándor: Fekete-piros Havas Judit előadóművész tolmácsolásában), vagy élő versfolyó (Tóth Krisztina: Hangok folyója). És megszólaltak még Böszörményi Zoltán, Jancsó Noémi, Papp Attila Zsolt, Szálinger Balázs, Tóth Erzsébet, Vasadi Péter, Weiner Sennyey Tibor, Zalán Tibor sorai – a megszokotthoz képest radikálisan másként, a Radikálisoktól. Az étteremben két meglepetés is hozzájárult a születésnap fénypontjához: Csernik Szende mesemondó Sepsiszentgyörgyről védjeggyé lett kalapjában, bábokkal, jelmezekkel, s nem utolsó sorban végtelen kásahegy-imitációval felszerelkezve szórakoztatta az egybegyűlteket, akiket „be is fogott” egy kis szereplésre (bár ebben inkább a jelenlévő hivatásos színészek voltak aktívabbak). Szende hangja korántsem szende: mikrofon nélkül is vígan bekiabálta az egész termet, és nem feledkezett el mesemondó kolléganőjének, Hargitai Ildikónak a megemlítéséről sem, aki csak azért nem szórakoztatta pajzán meséivel a közönséget, mert azt legfeljebb éjjel 11 után tehette volna. Mint a rövid szünetben elmesélték, Csernik Szendére még a Művészetek Völgyében bukkant rá Boldog Zoltán, s a közös pálinkázásuknak köszönhettük, hogy Szende immár vendég lehetett a születésnapon. Hasonló, szintén Völgy-béli szerencsés találkozás eredménye volt a MeloDisztik együttes koncertje is az ünnepség záróakkordjaként: Szabó Krisztina és Turchányi Dániel duója francia és magyar sanzonokkal adta meg a hangulatot az asztalok körüli beszélgetéshez. Az előtérben szivar- és cigarettafüst illata keveredett, az étteremben vörösbor mellett folyt a szó, a háttérben Edit Piaf-dalok szóltak, az Irodalmi Jelen pedig elmúlt tízéves, végleg átlépve nem csak az irodalmi, de az emberi lépték szerinti zsenge kort is, egy még érettebb, felnőttebb évtizedet kezdve meg. Laik Eszter. Nyugati Jelen (Arad) 2015. március 9.Reflex3 nemzetközi színházi fesztiválJegyvásárlás március 9-től Mint arról korábban hírt adtunk, hamarosan kezdetét veszi az ország egyik legjelentősebb színházi szemléje, a székelyföldi Reflex3 nemzetközi színházi fesztivál. A március 18–31. közt zajló szemle által Sepsiszentgyörgy találkozási PONTtá válik Európa kulturális térképén. Mint azt a fesztivál szervezői tudatják, az idei Reflex előadásaira március kilencedikétől, hétfőtől lehet jegyeket váltani. Amint azt a szemle programjában olvashatjuk, a Tamási Áron Színház által szervezett Reflex3 fő programja öt nagytermi és négy stúdió- előadást kínál. Kísérőrendezvényei sorába – hagyományaihoz híven – azokat a saját műfajukban számottevő alkotásokat is belefoglalja, melyeket a város kulturális intézményei kínálnak: az M Studio mint Erdély egyetlen hivatásos mozgásszínháza, a 25. évfordulóját ünneplő Háromszék Táncegyüttes, a nagykorúvá érett, bábos világnapot ünneplő Cimborák Bábszínház, valamint egy fiatalokkal létrehozott nemzetközi koprodukció az Osonó Színházműhelytől. A Reflex3 szervezőinek az idén kevesebb társulatot állt módjában meghívni, ezért a kis nézőszámmal játszott vagy stúdiókörülmények közt bemutatásra kerülő előadásokat több alkalommal is műsorra tűzik. Ugyanakkor érdemes időben jegyet váltani, hiszen ezek csak személyesen vagy interneten vásárolhatóak meg. A jegyárak ez évben is 20–40 lej között mozognak. A nagytermi vendégjátékok, mint a litván Oskaros Koršunovas színház Miranda című előadása, vagy a budapesti Nemzeti Színház vendégjátéka 40 lejes helyárral tekinthetők meg. Az Új Stúdióban látható előadások: a temesvári német és magyar színház együttműködésében született Moliendo café Silviu Purcarete rendezésében; a bukaresti Odeon Színház vendégjátéka; a lengyel Dada von Bzdülöw mozgásszínházi produkció 35, illetve 20 lejbe kerülnek. Szintén 20 lejért lehet a koncertekre a belépőt megvásárolni, a bécsi kvartett és a berlini ragamuffin zenekar előadása a fesztivál nyitó- és záróakkordjaként hangzik el. A Tamási Áron Színház és az M Studio előadásai, melyeket a fesztivál keretében játszanak, a hagyományos 16, illetve 12 lejes jegyárakkal láthatók, emellett az Ábel-bérletek is érvényesíthetők. A márciusi kínálatnak ingyenesen látogathatók a képzőművészeti tárlatai és vetítései: a MAGMA kortárs kiállítótér csoportos kiállítása, a Tadeusz Kantor munkásságát és filmjeit bemutató eseménysorozat és az Osonó Színházműhely produkciója. Mecénásbérletet ez évben is hirdet a fesztivál. A támogatói bérletet vásárló nézők megerősíthetik a fesztivállal vállalt értékközösséget. A meglévő mecénások és a jövőbeni pártolók Szabó Krisztinával vehetik fel a kapcsolatot a 0726-083-338-as telefonszámon. Szakmai jegyekre a kérelmeket a színház titkárságán lehet jegyeztetni [email protected] címen. Ebben a kedvezményben azon alkotók részesülhetnek, akik a színházművészetben tevékenykednek, és ide tartoznak a színház- vagy filmművészeti tanintézmények hallgatói is. A fesztivál vezetősége a rendelkezésre álló helyek bizonyos százalékát tartja fenn erre a célra. A jegyek értékesítése március 9-től, hétfőtől indul a Tamási Áron Színház jegypénztáránál, a Városi Kulturális Irodában. Hétköznapokon 10 és 17 között várja a vásárlókat a jegyiroda, előzetes foglalásra nincs lehetőség. Online jegyeket a www.biletmaster.ro oldalon lehet rendelni. A Reflex3 virtuálisan bebarangolható, műsorának részletes kínálata letölthető a www.reflexfest.ro honlapon – áll a szervezők közleményében. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2017. július 18.Lapkiadó és képregénysorozatFantasztikus vállalkozás Fantomatika néven lapkiadót hozott létre két fiatal kézdivásárhelyi alkotó, és hamarosan képregénysorozattal lépnek piacra. Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás lapunknak elmondta, az olvasóközönség hamarosan egy új, Erdélyben készült képregény-havilapot vehet a kezébe. Az erdélyi lapkiadás palettáján egyedinek számító magazin csakis eredeti, hazai alkotók történeteit, rajzait közli majd folytatásos sorozataiban. A képregénylap Fantomatika címen jelenik meg, ez a kifejezés mesterségesen kreált, virtuális valóságot jelent. A kifejezést Stanislaw Lem írásaiban olvasták először, később máshol is találkoztak vele. Amint a lap neve is jelzi, a történetek főképp sci-fi, vagyis tudományos-fantasztikus témakörben mozognak. A kiadó szándéka, hogy a képregényt és a sci-fi műfajt az igazi, értékes oldaláról mutassa meg: a Fantomatika írói a világról alkotott véleményüket, a jövendőhöz kapcsolódó derű- és borúlátásukat öntik sci-fi történetekbe, a rajzolók pedig olyan képzőművészek, akik a nagyközönséghez szeretnék eljuttatni művészi alkotásaikat. A havilapot Erdélyben és Magyarországon tervezik forgalmazni, megrendelni a www.fantomatika.com honlapon lehet. A kiadó kitűzött célja, hogy csak eredeti, helybéli alkotók által készített képregényeket publikáljon. A kiadó egyedisége, hogy Erdélyben elsőként ad ki képregény-havilapot. Deák Ferenc és Rusz Lívia is rajzoltak képregényeket, melyek különböző gyermeklapokban, különkiadásokban jelentek meg, ám képregénylap-kiadás a szó elterjedt értelmében ez idáig nem létezett Erdélyben, itt tehát a képregénynek nincs múltja, még a globalizálódás óta sem. A hazai vállalkozók még az olcsó megoldással sem bátorkodtak élni, vagyis az amerikai magazinok magyarra fordított változatát piacra dobni. Ugyanakkor az utóbbi időben rengeteg kasszasiker film készült képregények alapján, a fiatalok tudnak a külföldi képregénykultúráról, és az sem kizárt, hogy az erdélyiek szeretnének képregényt olvasni, de nincs mit – állítják az alkotók. A Fantomatika Kiadó, legalábbis egyelőre, tudományos-fantasztikus (sci-fi) történeteket publikál majd. Elsőként a Fantomatika című képregényt közli, egy hat számot felölelő történetet; rajzolója Sárosi Mátyás, a szöveget Szabó Kriszta írja. Ez egy tudományos-fantasztikus dráma egy nagyon jófejű falusi srácról, akinek minden vágya, hogy a csillagok közé utazhasson, és ez szerencséjére – vagy balszerencséjére – sikerül is neki. Szabó Krisztina Kézdivásárhelyen született 1977-ben, ugyanitt végezte az elemi, majd a középiskolát, ezt követően a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban érettségizett. Tanulmányait Kolozsváron folytatta, a Ioan Andreescu Vizuális Művészeti Egyetemen diplomázott fotó-videó szakon. Sárosi Mátyás szintén kézdivásárhelyi, 1985-ben született, ő is Kolozsváron végzett, grafika szakon. Nagyon termékeny alkotó, számos kiállításon vett részt, 2015-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálé különdíjasa volt. Kísérletezett videóval, zenével, az utóbbi időben akrilfestékkel és vegyestechnikával készített nagyméretű táblaképeket. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. augusztus 24.Arany-ballada ihlette képregény-sorozat is készültUdvartér Alkotótábor – már nem utópia Utópia címmel zajlott le a Kézdiszékért és Strázsa egyesületek szervezésében az első Udvartér Olvasó- és Alkotótábor július 31. és augusztus 12. között a Hargita megyei Sopárkút panzióban. A magyarországi példákból építkező, azokat megújító kéthetes eseményen 12 önkéntes táborvezető és 38 középiskolás táborozó vett részt Erdélyből, Moldvából és Magyarországról. Amint azt a tábor neve is jelzi, a tevékenységek gerincét az udvarterek céhműhelyeinek mintájára kialakított műhelygyakorlatok alkották, az itt született alkotások képezték a táborzáró munkabemutató szabadtéri kiállítás és előadás alapját. Keresztes Ágnes és Léstyán Attila színművészek, valamint Balogh Attila rendező drámafoglalkozásokat tartott a táborozóknak, a zeneműhely meghívottjai Fazakas Etele sepsiszentgyörgyi zenész és Fazakas István műkedvelő zenész (civilben filozófus) voltak. Barabás Ágota a stúdióműhelyt irányította, a médiaműhelyt Németh Szabolcs Előd, az Erdély FM műsorszerkesztője és Antal Szabolcs, az M5 operatőre. A „scriptórium” műhelyt Benedek Zsolt dramaturg, Deme Johanna egyetemi hallgató és Ferencz Éva tanár vezették. A tábor adminisztrációs teendőit Ferencz Attila, a Kézdiszékért Egyesület elnöke látta el. A műhelyvezetők mellett meghívott előadók is tartottak előadásokat. A tábor vendégei voltak Marosán Csaba színművész, T. Szabó Levente egyetemi docens, Kocsis István hatvani ny. könyvtárigazgató, a Fábián Zoltán Olvasótábor alapítója, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás, a Fantomatika képregény szerzőpárosa, Ruszka Sándor református lelkész, Petres László lujzikalagori magyartanár, Borcsa János kritikus, könyvkiadó, Borcsa Imola író, Kerekes Emőke fotográfus, Golicza Előd műépítész, díszlettervező, Gál Zoltán műépítész, Ürmösi-Incze Mária és Hunor néptáncosok és Ardeleanu Daniel, alias GRID, aki dj-partival szórakoztatta a táborozókat. A tábor utolsó előtti napján mintegy 50 érdeklődő, szülő, barát jelenlétében összegezték a táborban tanultakat, tapasztaltakat. Az Arany János-emlékév jegyében esett a választás a Tengerihántás című balladát feldolgozó összműhely-bemutatóra. A magyarországi Magyartanárok Egyesülete és a Balassi Intézet ajánlásával működő tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Pillangó Alapítvány, Hargita Megye Tanácsa, a Julius Meinl Románia, Kézdivásárhely önkormányzata és a Fuel Management Kft. támogatta. F. É. / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. szeptember 16.Szuperhősök nélkülRendhagyó módon lapbemutatóval nyílott meg tegnap este a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben a Maybe 4 – Újragondolás című csoportos tárlat: a Fantomatika nevű képregény első számát mutatták be alkotóik, Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás. Felvezetőjében Kispál Attila ismertette a 2002-ben a pályakezdő fiatal művészek által útjára indított Maybe-sorozat történetét, majd Fám Erika és Ivácson András Áron kérdéseire válaszolva az első erdélyi magyar képregény születéséről beszéltek alkotóik. „Kriszta történeteket írt, én halmoztam a rajzokat, előbb próbáltunk animációt készíteni, de ez nem kétemberes munka, úgyhogy félretettük az ötletet, a képregény viszont megvalósítható eszköznek tűnt”, mondta Sárosi Mátyás, „és annyira természetes volt, hogy ezt mi kell csináljuk”, fűzte hozzá Szabó Kriszta. A Fantomatika története, figurái tipikusan erdélyiek, de, mint az alkotók ismertették, ez csak az első szám jellegzetessége, „hogy egy kicsit mi is legyünk benne”, a további számokban egy klasszikus sci-fi-történet bontakozik ki, egy fiú felnőtté válását bemutatva, mondta Szabó Kriszta, hozzátéve, főszereplőjük egy „közönséges” figura, nem szuperhős, mert „már nagyon le van fárasztva ez a téma”. A képregény készítése amúgy elég fárasztó, „ha van ihlet, ha nincs, napi egy oldalt meg kell rajzolni”, mondta Sárosi Mátyás, és még így is három hónapba telik egy lapszám elkészítése. „Nem fogjuk bírni ezt az iramot, a lap felét, kétharmadát szívesen átengedjük más alkotóknak”, dobta fel a labdát Szabó Kriszta, egyúttal azt is elmondva, hogy „ha a harmadik szám után nem indul el a lap üzleti része, a történet végét megírjuk nektek e-mailben”. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 20.Elolvastuk és szerettük az első erdélyi képregénytMegjelent a Fantomatika képregény első száma, mi pedig máris kézben tarthatjuk az első erdélyi képregénykiadó havilapját. Elolvastuk, szerettük, és most összegezzük az élményeket. A két kézdivásárhelyi alkotó – Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás – régóta készült erre a pillanatra, a kezünkben tartott első szám így gondos és hosszas munkafolyamat eredménye. Ráadásul a nyomda, ahonnan kigördülnek a példányok, remek munkát végzett: masszív papíron, változatos színekkel és fényerőkkel, nem utolsó sorban erős festékillattal kaptuk kézbe az első számot. A történet – a spoilert mellőzve – a Földön, egy Hadrej nevű faluban játszódik. Főszereplője Bereg, egy fiatal srác, akit a tiszta ég alatt álmodozva ismerünk meg. Éppen a távoli csillagokon mélázik, amikor egy űrhajó zuhan le az égből, benne utasával, a gyönyörű Anzellel. A lányról később kiderül, hogy nem más, mint Anna, Bereg távoli unokahúga. A történet a továbbiakban összeesküvést leplez le: 18. évüket betöltve a helyi fiatalok előtt felfedik az igazságot, miszerint az emberiség két bolygón él, az egyiken technológiai fejlettség mellett, békében, boldogságban, a másikon pedig a „természetes állapotokat” fenntartva, azaz archaikus életmódot követve. Főhősünk természetesen elvágyódik innen. Eddig a történet, amelyet megosztunk. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy a cselekményszálak időnként megtorpannak, a készítők időt hagynak egy-egy hangulati elem kibontakozására (például az esti táncra), nem feltétlenül törekednek arra, hogy minden oldalon szívünkhöz kapjunk az izgalomtól. Ami a képi világot illeti: tudni kell, hogy teljes mértékben kézzel készült képregényről van szó, mondhatni minden képkocka külön mű, és ez nem túlzás. A különböző visszafogott vagy élénkebb színek, a világosabb, sötétebb jelenetek egymást váltják. A képregényekre jellemző arckifejezések, a mozgást, meglepődöttséget kifejező képi kellékek jelen vannak, de a rajz stílusa távol áll a megszokottól. A kiadványból megtudjuk egyébként, hogy honnan származik a „fantomatika” kifejezés, illetve hogy melyik magyar írótól kölcsönözték az alkotók az utolsó lapon megjelenő Kékek Tanácsát. A lapot Erdélyben és Magyarországon terjesztik Kustán Magyari Attila / maszol.ro 2017. november 13.Interjú Vetró András szobrásszal„Az alkotás több mint szenvedély” Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról. – Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz? – Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat. – Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában? – Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született. – Nagyapja is készített szobrokat… – Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna. – Kik voltak a mesterei? – Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra. – Hol a határ a szobrászatban? – Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója. – Hogy került Kézdivásárhelyre? – Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide. – Emlékszik még az itt kiállított első szobrára? – Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek. – Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről. – 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt. – Jelenleg min dolgozik? – Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad. – Elégedett-e eddigi művészi pályájával? – Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 17.Magyar nyelvű, havonta megjelenő képregény indult ErdélybenElső alkalommal készült magyar nyelvű képregényújság Erdélyben. A tudományos-fantasztikus témájú Fantomatika című kiadvány havilap, eddig két száma jelent meg. A Szabó Krisztina szövegíró és Sárosi Mátyás grafikus által indított Fantomatika első történetében egy falusi fiúról van szó, aki a csillagok közé vágyódik. „Korábban is voltak magyar nyelvű képregények Erdélyben, de nem havilap formájában, például Deák Ferenc rajzolt történeteket. Szeretjük a szuperhősös képregényeket, de a Fantomatika nem ilyen. A jövőben játszódó sztoriban a mi főhősünk unja falun az ingerszegény környezetet, kalandokat szeretne” – mondta Szabó Krisztina az M1 aktuális csatorna péntek délelőtti műsorában. Sárosi Mátyás arról beszélt, hogy a kilencvenes években Erdélyben is lehetett kapni a klasszikus képregényeket, a Marvel füzeteit, azóta azonban nem nagyon. Úgy döntöttek, elindítanak egy újságot, amelyben saját hangot alakítanak ki. „Még keresem a stílusomat, de egyre inkább kialakul. A hagyományos képzőművészet, a popkultúra elemei felől közelítek”. A szövegíró megjegyezte, hogy a Fantomatika kifejezést Stanislaw Lem, a nagy sci-fi író használta, virtuális valóságot, holografikus teret jelent. Szabó Krisztina azt mondta, bár az ő történetük is a jövőben játszódik, próbálnak nem elszakadni a valóságtól. „A sztoriban a jövőbeli embereknek a számítógépes játék határozza meg az életüket, ez a mai világra reflektál”. Pénteken 18 órakor a Magyarság Házában az érdeklődők Sárosi Mátyástól elleshetik, hogyan is készül a képregény. MTI; Erdély.ma lapozás: 1-13
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
